Laurie Halse Anderson

Hadd mondjam el

(könyvajánló)

 

 

Elhatároztam, hogy mostantól könyvajánlókat fogok írni. Igaz, nincs túl sok időm olvasni, de mikor van, azt nagyon élvezem. Épp két perce fejeztem be Laurie Halse Andersontól a Hadd mondjam el című könyvet (a Speak című film ebből készült, és a főszereplője Kristen Stewart). Nem túl hosszú, mégis napok óta olvasom már, pedig háromszor, sőt, négyszer ilyen hosszú könyvekkel is végezni tudok egy nap alatt. De ezt a könyvet emészteni kell, mert olvasás közben a történet is felemészt téged.

Egy gyors összefoglalóval kezdeném, hogy mindenki tudja, miről is van szó. Aki nem szeretne spoilert olvasni, az ne olvassa el! SPOILER!

Melinda 13 évesen elmegy a szülei tudta nélkül egy iskolai házibuliba, ahol felsőbb éves fiatalok vannak, és megerőszakolja egy szemétláda. Kihívja a rendőrséget, de mielőtt kiérnének, megijed és hazamenekül, ezért senki nem tud az erőszakról, csak annyit tudnak, hogy Melinda rájuk hívta a zsarukat.

A szülei nem tudják, mi baja van, miért romlanak a jegyei, miért nincsenek már barátai, miért nem beszél az ő kislányuk. Próbálják elodázni a problémát, igyekeznek nem foglalkozni vele, hátha magától is megoldódik majd. A diáktársai egy része utálja a buliban történtek miatt (hogy kihívta a rendőröket), a másik része lúzernek tartja, mert alig beszél, mindig depressziós, kínjában véresre rágja a száját és a körmeit, és ez ijesztő a számukra. A tanárai sem igen törődnek a lelki világával, kivéve a művészettörténet tanárát, Mr. Freemant. Egy feladatot ad Melindának: év végéig alkotnia kell egy fát, erre kapja majd a végső osztályzatát. Egyszerű feladatnak látszik, mégsem az, mert ahogyan Melinda lelke, a fái is halottak. Akár rajzolással, akár szobrászkodással próbálkozik, nem képes életet lehelni a művébe.

Közben kiderül, hogy az a szemétláda abban az iskolában végzős, ahol Melinda, és Melinda volt legjobb barátnőjével Rachellel kezd járni, ami még rátesz egy lapáttal a lelki kínokra. Melindának fogalma sincs, mit tegyen. Rachel elárulta őt, nem volt mellette, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, de senki sem érdemli, hogy olyasmi történjen vele, ami azon a bulin történt Melindával. Ha szólna is, nem tudja, hogy hinne-e neki bárki egyáltalán… Viszont, ha nem szól, és valami történik a volt barátnőjével, akkor örök életében vádolhatja önmagát miatta…

SPOILER VÉGE!

A regény elég furcsán van megírva… Mikor elkezdtem olvasni, arra gondoltam, hogy megint egy klassz alaptörténet jó karakterekkel, de irodalmilag nincs túl jól megformálva az egész. Aztán rájöttem, hogy tévedtem. A regény stílusa olyan, mintha egy fiatal 14 éves lány gondolataiba láthatnánk be. Ha túl irodalmian lenne megfogalmazva, elveszne a varázs. Akkor nem rázna a hideg olvasás közben, nem szorulna össze a gyomrom, nem telnének meg könnyekkel a szemeim, és akkor kiolvastam volna egy nap alatt a történetet, mert nem kellett volna minden alig egy oldalnyi fejezet után pánikroham miatt abbahagynom az olvasást, hogy az ablakon át a szürke tájat bámulva gondolkozzam a Melindákon, vagy az ágyamra kuporodva adjam át magam a depressziónak.

Melinda többször Bunny nyuszihoz hasonlítja magát a könyvben, és én tökéletesen átéltem, mit is jelent ez. A sorokat olvasva kicsinek, gyengének éreztem magam, fáztam és féltem. Éreztem a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat, a szégyent. Minden egyes érzést tökéletesen átadott a regény.

Mindig úgy gondoltam, hogy nincs iszonyatosabb és gonoszabb dolog annál, amit egy „férfi” tehet egy nővel, minthogy megerőszakolja. A nő ilyenkor, ha nem is hal meg ténylegesen, mégis belehal a történtekbe. Egy férfi a számomra akkor férfi, ha tudja, hogy testileg ő az erősebb, mégsem használja ki a fölényét a nővel szemben, hanem inkább megvédi őt. Aki egy nőt bánt, az gyáva, undorító és nem hogy nem férfi, de nem is ember.

Egy nő sosem tehet arról, ha megerőszakolják. Ahogyan a regényben is, sokan nem merik elmondani, mi történt velük, mert hibásnak érzik magukat, szégyellik a dolgot, pedig csak és kizárólag a szörnyetegeknek van mit szégyellniük, egyedül ők a bűnösök. Sajnálatosan, a társadalom, a törvények, nem védik eléggé a nőket. A bíróság előtt sokszor meghurcolják az áldozatot, ahelyett, hogy segítenék őt, és megbüntetnék azt, aki egy életre megnyomorította a lelkét.

Azért erről a könyvről írtam elsőként, mert úgy hiszem, érdemes lenne mindenkinek elolvasni. Nem csak a lányoknak, hanem a fiúknak is. Segíthetne lelkileg azokon, akik átéltek már ilyesmit, láthatnák, hogy mással is megtörtént, túl lehet élni, meg lehet gyógyulni, csak rá kell jönniük, ők még mindig bűntelenek, nem kell magukat vádolniuk és szégyellniük. Azokat a szerencséseket pedig, akiknek nem kellett ilyesmin átesniük, figyelmezteti, hogy járjanak nyitottabb szemmel, és ha egy segélykérő pillantást látnak – mert az ilyen Melindák némák önhibájukon kívül -, akkor meg tudják adni azt a támaszt, amire szükség van.

Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a második csoportba tartozom annak ellenére, hogy voltam párszor rémisztő és kiszolgáltatott helyzetben. A sors vigyázott rám, nem hagyta, hogy bajom essen, és ezért szörnyen hálás vagyok, mert fogalmam sincs, hogy viselte volna el a törékeny lelkem a terheket. Máig elönt a pánik, ha azokra a pillanatokra gondolok, máig vannak olyan részletek, amikről senki sem tud, ezért is értem meg nagyrészt, mit érezhetnek az első csoportba tartozó nők.

Segítsük őket, ahogy csak tudjuk, mert néha az is segít, ha csak hallgatunk, és ők beszélhetnek. Hadd mondják el!

 

 

 

Néhány idézet, ami tetszett valamiért:

 

„Figyelem magam a szemközti falon lévő tükörben. Uh. A hajamat teljesen takarja a paplan. Az arcomat mustrálom. Tehetnék egy arcot a fámra. Két beesett szem a szemöldökök fekete foltjai alatt. Malacszerű orrlyukak, szétrágott száj. Nem éppen erdei nimfaszerű. Nem bírom abbahagyni a szájrágást. Úgy látszik, a szám valaki másé, valakié, akit nem ismerek.

Fölkelek, és leakasztom a tükröt a falról. Beállítom a gardróbba, arccal a falnak.”

 

„Spanyolórán megszégyenülök. A „linda” spanyolul azt jelenti, „csinos”. Nagyon jó vicc. Mrs. Spanyoltanár felszólít. Valamelyik humoristaóriás erre: „No, Melinda no linda.”¹ [¹ Nem, Melinda nem csinos.]Az óra további részében Me-no-lindának neveznek. Így kezdhetik a terroristák is, ilyen ártatlan tréfákkal. Félek, késő már átjelentkezni németre.

Próbálok valami átfogó magyarázatot találni arra, ami velem történik. Azon a partin elraboltak az ufók. Létrehoztak egy alvilágot meg egy algimnáziumot, hogy a reakcióimat tanulmányozzák. Mondjuk, a menzakajára ez egész jó magyarázat. De a többire… Az ufók kicsit túlzásba viszik a vizsgálódást.”

 

„A mosdóban bujkálok, amíg Heather busza el nem megy. A sós könnyek kellemesen csípik az ajkaimat. Addig mosom az arcom a mosdóban, amíg nem marad belőle semmi: se szemek, se orr, se száj. Semmi.”

 

„Egyre inkább nehezemre esik beszélni. A torkom mindig ki van száradva, az ajkaim sebesek. Amikor reggel fölébredek, az állkapcsom olyan szorosan zárva van, hogy megfájdul a fejem tőle. Heatherrel néha tudok beszélni, ha kettesben vagyunk. De valahányszor a szüleimhez vagy egy tanárhoz akarok szólni, hadarni kezdek vagy lebénulok. Mi van velem? Mintha valami súlyos gégehurutom volna.

Tudom, hogy nem vagyok teljesen tiszta. El akarok menekülni, átváltozni, egy másik galaxisba akarom transzportálni magamat. Be akarok vallani mindent, valaki másra akarom testálni a mocskot, a szégyent, a haragot. Valami vadállat van a hasamban, hallom, ahogy kapar a bordáim között. A raktáramban legalább csak én hallom, más senki…”

 

„A mi békánk a hátán fekszik. Vajon egy hercegre vár, hogy az egy smacival hercegnősítse? Mellette állok a késemmel. Ms. Keen hangja döngicséléssé tompul. A torkom kiszárad. Alig kapok levegőt. Kinyújtom a kezem, megtámasztom magam az asztalon. David odatűzi a kis békakezeket a boncolótálcához. Szétfeszíti a kis békalábakat, és odatűzi a békalábfejeket is. Nekem kell felmetszenem a hasát. Ahogy vágok, sikoltani van kedvem, a szagok kavarognak, leveleket érzek a hajamban.

Nem emlékszem, hogy jutok ki. David azt mondja, bevertem a fejem az asztal szélébe, amikor elájultam. Az ápolónő felhívja anyut, mivel injekcióra van szükségem. A doktornő a szemfenekemet bámulja egy erős lámpával. Vajon ki tudja olvasni onnan a gondolataim? És ha igen, mit csinál? Hívja a zsarukat? Diliházba küld? Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek az emlékek… De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket.”

 

„Épp a fémműhely mellett ragasztgatok, amikor AZ fölbukkan. Fémes hideg önt el. AZ hozzám szól.

„Zöldfülű.” – vigyorog.

Hát megtalált… Azt hittem, megúszom. Négyszáz másik újonc van még itt, abból kétszáz lány. A többi évfolyamról nem is szólva. De EZ nekem beszél.

Érzem a szagát. Hányinger kerülget. Eldobom a plakátokat, el a ragasztószalagot és futok, futok orromban a szagával, fejemben az emlékekkel, és tudom, hogy ő is emlékszik…”

 

„Szétnyitok egy csatot, és megkarcolom vele a bal csuklóm belső felét. Szánalmas. Ha az öngyilkossági kísérlet segélykiáltás, akkor ez vajon micsoda? Segélypityergés? Segélynyöszörgés? Vékony csíkokat húzok, egyiket a másik után, amíg egyszer csak nem fáj már. Olyan a karom, mintha egy rózsabokorral birkóztam volna.

Anyu reggelinél meglátja a csuklóm.

Anyu: „Nincs énnekem időm ilyen hülyeségekre, Melinda.””

 

„Keresztülvágok a parkolón. Az ajtón kijön AZ. Andy Evans közeleg egy málnás-pudingos fánkkal az egyik kezében, és egy kávéval a másikban. Megállok egy befagyott pocsolyán. Talán nem vesz észre, ha nem mozdulok. A nyulak stratégiája is ez, megmerevednek a ragadozók jelenlétében.

A kocsija tetejére teszi a kávét, a kulcs után túr a zsebében. Nagyon, nagyon felnőtt ez a kávés, kocsikulcsos, suliból lógós pasi. Elejti a kulcsot, káromkodik. Nem fog észrevenni. Nem vagyok itt, ki van zárva, hogy meglásson a bíbor, pillecukor kabátomban.

De persze ezzel a fickóval nincs szerencsém. Félrefordítja a fejét, észrevesz. Farkasszerű mosoly – nagymama, mért ilyen nagyok a fogaid?

Hozzám lép, nyújtja a fánkját. „Kérsz egy falatot?”, kérdezi.

Bunny nyuszi nekiiramodik, forró nyomokat hagy a hóban. Tünés, tünés, tünés. Mért nem tudtam én így futni, amikor még normális, beszélő lány voltam?

Futás közben úgy érzem, tizenegy éves vagyok és villámgyors. Sávot égetek a járdában, megolvasztom a havat és a jeget háromlábnyira mindkét oldalon.”

 

„Persze Mr. Freemannek megvan a maga baja. Többnyire csak ül a székén, és egy új vásznat bámul. Egyszínűre van festve: annyira kék, hogy szinte fekete. Semmi fény, és fény híján semmi árnyék. Ivy megkérdezi tőle, hogy mi ez. Mr. Freeman felriad a révületből, és úgy néz rá, mintha csak most vette volna észre, hogy a terem tele van diákokkal.

Mr. Freeman: „Velence éjszaka, egy könyvelő szíve, visszautasított szerelem. Amikor Bostonban laktam, penészt növesztettem egy narancson, annak volt ilyen színe. A bolondok vére. Zavar. Lakat belseje, a vas íze. Kétségbeesés. Elsötétített város. Egy dohányos tüdeje. Egy kislány haja, aki remény nélkül nő fel. Egy iskolaigazgató szíve…”” (Spirit Bliss megjegyzése: Nekem miért nincsenek ilyen hatalmas, csodálatos fantáziával megáldott, nyitott, odafigyelő és értelmes tanáraim, akik egy egyszínű vászonba ennyi mindent belelátnak? Zseniális…)

 

„David Petrakis erősen küzd, hogy ébren maradjon. Tényleg kedvelne? Mindig felidegesítem. Szerintem meg van győződve róla, hogy miattam lesz gyengébb jegye. Szeretném, ha szeretne? Számba veszem a hüvelykujjam. Nem. Azt szeretném, ha akárki szeretne. Akarok egy szivecskés cédulát. Túl erősen feszegetem a hüvelykujjam körmét, vérzik. Szorítom, a vércsepp szabályos gömbalakba gyűlik, mielőtt legördülne a tenyerembe. David észreveszi, ad egy zsebkendőt. Belenyomom a sebbe. A kis, fehér papírcellák feloldódnak, ahogy megtelnek vérrel. Nem fáj. Nem fáj semmi, csak a kipirult arcok és a mosolyok, amik fecskékként röpdösnek a teremben.

Kinyitom a füzetem, és azt írom Davidnek: „Köszönöm.” Elécsúsztatom. Nagyot nyel, az ádámcsutkája a nyaka aljáig csúszik, majd ismét fölugrik. Visszaír: „Szívesen”. És most? Még erősebben szorítom a zsebkendőt az ujjamra, ahogy koncentrálok. Ms. Keen madárkája kikel. Megrajzolom Ms. Keent rigóként. David mosolyog. Ágat rajzol a lábai alá, majd visszatolja a füzetet. Megpróbálok az ágból fát csinálni. Egészen jó, sokkal jobb, mint bármi, amit művészetórán csináltam. Csöngetnek, David keze hozzáér az enyémhez, ahogy összeszedi a könyveit. Kilövök a székből. Nem merek ránézni.”

 

„A kártya még mindig ott van, a remény kicsi, fehér sugara, rajta a nevem. Letépem és fölnyitom. Valami a lábaimhoz hullik. A képen két helyes maci osztozik egy csupor mézen. Kinyitom. „Köszönöm, hogy megértesz. Te vagy a legtündéribb!” Bíbor tollal írták. „Sok szerencsét!!! Heather.”

Megnézem, mi esett le. A barátság-nyaklánc, amit karácsony környékén, egy elborult pillanatomban Heathernek adtam. Hülye, hülye, hülye! Hogy milyen hülye tudok lenni! Reccsenést hallok belülről, bizonyára a bordáim dőlnek rá épp a tüdőmre, nem kapok levegőt. Végigbotladozom a folyosón, aztán még egy folyosón, meg még egy folyosón, amíg oda nem érek a saját kis raktáramhoz, beosonok, rátolom a reteszt, még a villanyt sem kapcsolom fel, csak zuhanok, zuhanok vagy egy mérföldet a barna fotelem aljába, belemélyesztem a fogaimat a csuklóm fehér húsába, és csak bőgök, mint egy csecsemő, ahogy az is vagyok.”

 

„A belépő sorstársunk épp Andy Evans. A reggelim megerjed a számban. Mr. Neckre mosolyog, és mellém ül.

Mr. Neck: „Lógás megint, Andy?”

Andy: „Nem, uram. Az ön egyik kollégája úgy véli, nem viselkedem tisztelettudóan. Ön elhiszi ezt?”

Mr. Neck: „Csönd legyen!”

Ismét Bunny nyuszivá válok, de hiába keresek menedéket ezen a nyílt terepen. Úgy ülök, mintha egy gránát lenne a számban. Egyetlen mozdulat, egyetlen szó, és a gránát felrobban.

Már én is aggódom az agyam állapota miatt.

Amikor Mr. Neck nem figyel, Andy a fülembe lehel.

Azt hiszem, megölöm…”

 

„Úgy állítom be a tükröt, hogy lássam a tükörképem tükörképeit, több mérföldnyit magamból és az új farmeromból. A fülem mögé fésülöm a hajam. Meg kellett volna mosnom. Az arcom is koszos. A tükörhöz hajolok. Szemek és szemek és szemek néznek vissza. Köztük vagyok valahol? Ezernyi szem pislant. Semmi smink. Sötét karikák. Beljebb húzom a tükör két szárát, üvegbe csomagolom magam, kizárom az áruházat.

Az arcom Picasso-rajzzá esik szét, a testem hasábokra tagolódik.

Hozzányomom a sebes számat a tükörhöz. Ezer vérző, kicserepesedett száj. Az üvegre lehelek, a szám eltűnik a ködben. Úgy érzem, mintha leégett volna a bőröm. Mintha tövisbokortól tövisbokorig botladoznék.”

 

„Szórványosan akad még pár hozzám hasonló lúzer a vidám tinédzserek között, aszalt szilvák az iskola zabpehelytáljában. Csakhogy a többieknek van erejük ahhoz, hogy együtt üljenek más lúzerekkel. Én vagyok az egyetlen, aki egyedül ül, fölöttem neonfelirat virít: „Teljes, totális lúzer. Nem teljesen normális. Maradj távol! Etetése tilos!””

 

„Amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak, miután a birodalmamat lerohanták a rosszfiúk. Az igazi szüleim, Mr. Király és Mrs. Királyné bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. Közel voltam hozzá, hogy hétévesen szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre. Tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. Apám taxival járt ezután.

Kinézek az ablakon. Sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. Most, hogy mennék, senki nem akar elvinni.”

 

„Valaki lekapcsolja a villanyt. Felkapom a fejem. Andy Vadállat van itt. A kis nyúlszív kiszakad a mellkasomból, és végigpattog a lapon, véres nyomokat hagy a gyökereken. Visszakapcsolja a fényt.

Érzem a szagát. Hol veheti ezt a kölnit? Szerintem Félelem a márkája. Ez is olyan ismétlődő rémálom, mint amikor az ember zuhan, és sosem ér földet. Azzal a különbséggel, hogy én már becsapódtam a földbe kétszázzal.

AZ: „Nem láttad Rachelt? Rachel Bruint?

Csöndben, mereven ülök. Talán elbújhatnék a fémasztalok vagy az agyagedények között. Felém jön, nagy lépésekkel. A szaga fojtogat. Megremegek.

AZ: „Úgy volt, hogy találkozunk, de nem találom sehol. Ismered, nem!?”

Én: …

Ez fölül az asztalomra, a combja elkeni a krétarajzomat, a gyökereket.

AZ: „Hello! Van ott valaki? Süket vagy?”

Ez belebámul az arcomba. Olyan szorosan tartom az állkapcsom, hogy a fogaim szinte porrá őrlődnek.

Egy szarvas vagyok, ami megmerevedett a kamion fénycsóvájában. Megint bántani fog? Csak nem teheti meg az iskolában? Vagy igen? Mért nem tudok sikítani, mondani vagy tenni valamit? Mért félek ennyire?

„Andy? Kint vártam rád.” Rachel libben a terembe, csicsás cigányszoknyát visel, meg szemgolyónyi tükrökből fűzött nyakláncot. Fintorog, Andy leugrik az asztalról, elszakítja a papírt, krétadarabokat szór a földre.”

 

„Vajon milyen lenne az én tévéshow-m? Ha iskola utáni különkiadás lenne, egy nagyteremnyi közönség előtt beszélnék arról: Hogyan veszítsük el a szüzességünket. Vagy: Mért nem jó az alkohol? Esetleg: Buli, hazugságok, erőszak.

Engem megerőszakoltak???

A műsorvezető: „Vizsgáljuk csak meg. Befogta a kezével a szádat. Tizenhárom éves voltál. Az nem érdekes, hogy be voltál rúgva. Téged, drágám, megerőszakoltak. Micsoda borzalmas, iszonyú dolog. Elmondtad már valakinek? Nem tarthatod magadban örökre. Tud valaki adni neki egy zsebkendőt?”

Egy lány a műsorból: „Ezt a fiút felelősségre kell vonni! Bíróság előtt a helye! Nem a te hibád. Ide hallgass, figyelj rám, figyelj rám! Nem a te hibád! Az a srác egy állat!”

Másik lány: „Talán bizony szerelem volt? Vágy? Volt kedvesség, gyengédség? Olyan volt, mint ahogy a magazinok mesélnek az Első Alkalomról? Nem, nem, nem és nem! Mondj már valamit, Melinda! Nem hallom!”

A fejem majd széthasad, a torkom ég, a gyomromban valami veszélyes hulladék fortyog. Aludni akarok. Egy kis kóma jólesne. Vagy egy kis emlékezetzavar. Bármi, csak megszabaduljak ezektől a gondolatoktól, ezektől a suttogásoktól a fejemben. A fejemet is megerőszakolta?”

 

„Abba a mosdóba vezet, ahol kimosta az ingemet, amiből, erről jut eszembe, a fehérítés ellenére sem jöttek ki a foltok. A vécéfalra mutat. „Nézd meg.”

PASIK, AKIKTŐL JOBB ÓVAKODNI

Andy Evans

Köcsög.

Seggfej.

Kerüld el!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!l!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Le kéne csukni.

Azt hiszi, ő a nagy Ő.

Mi az a szer, amit a perverzeknek adnak, hogy ne álljon fel nekik?

Nem tudom, de minden reggel be kéne neki adni. Egyszer voltam vele moziban, már az előzetesek alatt be akart nyúlni a bugyimba.

És egy csomó hasonló. Különböző tollak, különböző írások.

Repülni tudnék!”

 

„Valami kell még ehhez a fához. Kimegyek az asztalhoz, elveszek egy barna papírívet és egy krétát. Mr. Freeman a művészeti galériákról beszél, én pedig a madarakat gyakorlom. Elég ügyetlen vagyok a kötéssel a kezemen, de nem adom fel. Gondolkodás nélkül rajzolom őket: repülj, repülj, tollak, szárnyak. Vízcsepp hullik a papírra, a madarak ragyognak, tolluk az éledő remény.

Megtörtént. Nem lehet meg nem történtté tenni, sem elfelejteni. Sem elfutni, sem elrepülni, sem elbújni, sem eltemetni. Andy Evans megerőszakolt augusztusban, amikor részeg voltam, és túl fiatal ahhoz, hogy tudjam, mi történik. Nem az én hibám volt. Az övé. Nem az én hibám volt, és nem akarok ebbe belehalni. Felnövök.

Nézem az egyszerű skiccet. Bár a szememből ömlő folyó miatt alig látom. Nem tökéletes, és pont ettől jó.”

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés