Szabadság  – szerelem,

avagy

A szerelem demokráciája az Eclipse-ben  
 

[Elválás – Összetört szívek (befejező rész). 

„- Drágám, mi nem lehetünk egymáséi.

• Miért nem?
• Mert akkora társadalmi és szociális szakadék van közöttünk, hogy azt függőhíddal sem lehetne ’jóvátenni’!
• Akkor most mi lesz velünk? De hiszen szeretlek! Nem tudok nélküled élni!
• Én is imádlak, egyetlenem. De hozzá kell mennem ahhoz az emberhez, akit az apám szánt nekem. Ő kedves hozzám és rajong értem, és bár nem TE vagy, nincs más választásom. Még ha boldogtalan is leszek és az űr a lelkemben örökre megmarad, elhagylak TÉGED. Így mindenki más megnyugszik, helyreáll a családi béke. Isten áldjon, szerelmem!
• Ég veled! Istenem, megszakad a szívem!”

És ezzel elváltak a szerelmesek útjai, helyreállt a világban a rend… CSAK az ő életük egy hatalmas szeletje vált örökké sivárrá…  

VÉGE]  

…De hát, mint tudjuk, a (szerelem)sebek - ha mégoly nagyok is- behegednek. Lehet, hogy három műtétre való öltés kell hozzá és egy borzasztó jó szívsebész, de a szervezetben beindul az öngyógyítási folyamat, előbb-utóbb kevésbé fog fájni, ’jajgatni’.

   Még most is kísértenek a beteljesületlen szerelmek rémképei. Soha nem szerettem az olyan történeteket, ahol a nyilvánvalóan egymásnak teremtett, ’párnak valók’ csak kerülgetik egymást, szenvedve, azzal a felkiáltással, hogy jobb mindenkinek, ha ők külön járják a sivatagot. Merthogy a másik felük nélkül az élet olyan, mint az állandó aszállyal küzdő Szahara.

   Nem leszek író. A fenti rövidke snittel, mint amatőr próbálkozó csak az a célom, hogy képzeljétek el, milyen lett volna, ha Stephenie Meyer hasonló szavakat (vámpíros felhanggal) ad Bella szájába, azokkal elszakítva őt az igaz szerelmétől. Na, hogy megy? Ugye hogy… Nekem sem sikerült… 

   Van egy olyan, egyszerűségében felettébb bölcs mondás, miszerint nincsen rózsa tövis nélkül. Nagy baj, ha az ember képes feladni valamit azért, mert küzdeni kell érte. Tudja, hogy a cél nemes és egyértelmű, de megfutamodik és inkább a biztos kikötőt választja. Ami persze adhat valamiféle kárpótlást, lásd fönt: biztonságot, de az életben - nem tudom, ti tapasztaltátok-e már – én mindig akkor éreztem a legtökéletesebb elégedettséget, amikor meg kellett küzdenem, vagy inkább szenvednem az áhított dolgokért.

   Bella kap egy lehetőséget a sorstól, mégpedig azt, hogy megismerje a boldogságot Edward mellett, azt a fajtát, amit csak a nagy Ő-től kaphat az ember lánya.

Lefagytam, amikor a Twilight Saga harmadik részében Jacobot csókolva elgondolkozott azon, mi lenne, ha a farkasfiúval maradna. Nem hittem el, hogy ez eszébe jutott.

   Arra gondoltam, hogy nekem eszem ágában sem lett volna ezt tenni, amikor egy másik szeretetteljes, aranybarna szempár vár rám valahol, csak rám. Megfordult a fejemben, hogy most azonnal leteszem a könyvet, és elő sem veszem többé, annyira lehangolt ez a kis közjáték, ahogy mondani szokták. Megértem én, hogy kellett a csavar a regénybe, az érdekesség kedvéért, és ha őszinte akarok lenni, Jacob megérdemelte ezt a hamar tovaröppenő esélyt.

   Mégis, annak ellenére, hogy Edward egy élő Damoklész kardja Bella feje fölött, az a véleményem, azért a férfiért, aki annyi mindent feláldoz magából egy nőért, mint főhősünk, és ilyen odaadással képes szeretni, érdemes vállalni a kockázatot és harcolni minden egyes együtt töltött percért. Csak Ő lehet az igazi, ŐT pedig nem lehet pótolni, akármennyi Jacob mászkál is a környéken.  

   Várom a Team Jacob véleményét! :-) 

Fable