Könyvajánló

Claudia Gray - Evernight

Nos, be kell valljam, ez az első vámpíros könyv, amit hajlandó voltam végigolvasni a Twilight óta. Valahogy nekem jobban bejönnek az új, Meyer-féle emberinek tűnő és emberibben viselkedő vámpírok, mint a régi, fekete ruhás, depressziós, vérengző vámpírok. Ők kicsit olyanok számomra, mint a mostani emósok. :D Szóval, éljenek a farmert hordó, mosolyogni tudó természetfeletti lények. :D

Nos, a könyv… Mikor nekiálltam, azt hittem, hogy ez is csak egy újabb vámpíros, tinédzsereknek szóló regény, amely kizárólag a Twilight okozta vámpírmánia miatt futott be, de csak félig lett igazam.

Miben jobb a Twilight:

·        Karakterek: A karakterek egyedibbek és érdekesebbek a Twilightban. Az Evernight karakterei nagyon hajaznak a Twilight és a Harry Potter karakterekre. Ezzel nem azt mondom, hogy az író lopta a karakterötleteket, csak azt, hogy véletlenül a karakterek hasonlítanak más könyvek karaktereihez. Ilyen megesik, mert nehéz újat alkotni, hiszen, az évezredek során szinte már mindent megírtak az előttünk lévő írók. :) Balthazart valamiért Emmettesnek látom, a főszereplőnek, Biancának a szobatársa egy az egyben Rosalie, a fiú főszereplőnek, Lucasnak a szobatársa olyan, mint valamelyik Weasley kölyök. Az Evernight Akadémia igazgatónőjéről pedig McGalagony professzor jut az eszembe, bár az itteni igazgatónő inkább a gonosz ikertestvérének tűnik. :D Mint látható, a mellékszereplők neve nem is nagyon maradt meg bennem, talán azért, mert tényleg nem annyira érdekesek, mint mondjuk a Cullen család tagjai, a farkasok, vagy az egyéb mellékszereplők a Twilightban. Tisztelet a kivételnek, mert pl. Balthazar az Emmettre való hajazás ellenére egész érdekes pasinak tűnik… De az ő nevét megjegyeztem. :D A karaktereken kívül, az Evernight Akadémia is számomra kissé olyan, mint a Roxfort. Vannak a beképzelt, előkelőbb diákok (mardekárosok), akik nem akarnak keveredni az új, különcnek számító diákokkal (az összes többi ház a Roxfortban).

·        Filozófia és érzelmek: A könyv filozófiai és érzelmi mélységei sem fogtak meg annyira, mint a Twilightban. Nem tudom, hogy azért, mert nem fejtették ki rendesen, vagy csak én nem vettem észre benne ilyesmit (ez is előfordulhat…). Az egyetlen egyedi filozofikus gondolatmenet, amit tetszett a könyvben az élet-halál kérdését boncolgatja. Ez a Bianca-Balthazar párbeszéd volt az, ami a leginkább megragadta a gondolataimat, míg a Twilightból vagy ezer ilyet fel tudnék sorolni.

Miben jobb az Evernight:

·        Nyelvhasználat, fogalmazás: Sokkal jobb a nyelvhasználata, a megfogalmazása ennek a történetnek, mint a Twilightnak. Hiába imádom a Twilightot, Meyer mondathasználata, fogalmazáskészsége a Sagában nem túl jó (viszont A Burok című regényét sokkal igényesebben írta meg, szóval, a tehetsége meg van hozzá…).

·        Sokkoló fordulatok, cselekményesség: A irodalmi kivitelezésen kívül pedig csodásak a történetben lévő fordulatok. Nem akarom lelőni a poénokat azzal, hogy elmondom, mik is ezek, de legyen elég annyi, hogy a könyv olvasása alatt vagy ötször sokkolódtam, mert olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Szóval, a történet izgalmas és olvasmányos.

Vagyis a végső állás Twilight – Evernight, 2:2. A Twilight javára írható az egyedi, érdekes karakterek és a filozófiai-érzelmi mélységek jobb kifejtése, az Evernightéra pedig a jobb megfogalmazás és az izgalmasabb cselekményszálak.

A történet lényege egyébként nagy vonalakban az, hogy Bianca szülei tanárként állást kapnak az Evernight Akadémián, ezért beköltöznek a lányukkal együtt az iskolába. Bianca viszont annyira kényelmetlenül és rosszul érzi ott magát, hogy már az első tanítási napon meg akar szökni. Ekkor botlik bele az erdőben Lucasba. A fiú gyönyörű, titokzatos, furcsa, és ellenállhatatlanul vonzó. Igen, tudom, ismerősnek tűnik a történet eddig… Új iskola, veszélyesnek tűnő, mégis csábító pasi, és egy lány, aki első pillantásra vonzódik hozzá. De higgyétek el, ezek után jönnek az igazi meglepetések. :)

Meg kell még említenem, hogy a könyv végét szerintem, egy kicsit elkapkodta az írónő. Az egyik pillanatban még az események sűrűjében vagyunk, a másikban pedig rádöbbenünk, hogy ez volt az utolsó oldal utolsó mondata, de mindenképpen jó a könyv, és aki szereti az érzelmeket, a fordulatos cselekményeket és a vámpírokat, annak ajánlom az elolvasását. :)

Idézetek a könyvből:

„Muris, hogy amikor azt mondják valakire, hogy „félénk”, legtöbbször mosolyognak. Mintha cuki dolog lenne, valami vicces kis szokás, amit az ember idővel kinő, mint a foghíjas mosolyt, amikor kinőnek a maradandó fogai. Ha tudnák, milyen érzés valóban félénknek lenni, nem csupán az első pillanatokban bizonytalankodni, nem mosolyognának. Ha tudnák, milyen érzés, amikor az embernek összerándul a gyomra, izzad a tenyere, vagy képtelen egyetlen értelmes mondatot is kinyögni! Ebben nincs semmi cuki.”

„Ekkor egy férfit vettem észre az erdőben, aki csak homályosan látszott a ködben hosszú, sötét kabátban, talán húszlépésnyire tőlem. Amint megláttam, felém iramodott.

Addig a pillanatig nem tudtam, mi a félelem. Most hirtelen belém hasított a jéghideg rémület, s csak ekkor derült ki, milyen gyorsan tudok futni valójában. Nem sikoltottam, semmi értelme sem lett volna, hiszen azért mentem az erdőbe, mert tudtam, hogy ott senki se talál rám. Ennél nagyobb ostobaságot még sosem követtem el, s most úgy tűnt, ez lesz életem legutolsó rossz döntése. Még a mobilomat sem használhattam, hisz idefent nem volt térerő.

Nincs segítség! Eszelősen futnom kellett.

Hallottam a férfi lépteit, ahogy ágakat tör le és levelek recsegnek a talpa alatt. Egyre közeledett. Jesszusom, milyen gyors! Hogy futhat valaki ilyen gyorsan?!”

„Behúzta a fejét, s most először tudtam jól szemügyre venni. Korábban nem volt időm észrevenni rajta bármit; hiszen ha az embernek az az első benyomása valakiről, hogy egy „pszichopata gyilkos”, akkor nincs kedve a részleteket elemezni. Most azonban láttam, hogy nem felnőtt férfi, ahogy feltételeztem. Bár magas volt és széles vállú, de fiatal. Talán velem egykorú. Egyenes, a homlokát eltakaró aranybarna haja összekócolódott az üldözésben. Szögletes, erős álla és ruganyos, izmos teste volt, meg elképesztően sötétzöld szeme.

Hosszú, fekete kabátot, kitaposott fekete bakancsot, fekete szövetnadrágot és V-kivágású sötétvörös pulóvert viselt.”

„– Tudom. Nem vagyok hülye. De a rémálmok majd átváltoznak valami mássá. Én sosem érzem magam biztonságban. Mintha lenne egy ember, egy lény, valaki, valami, ami egyre közelebb kerül hozzám. Túl közel. Valami borzalmas. – Raquel közelebb hajolt, úgy suttogta: – Te sosem érzed úgy, hogy van ebben az iskolában valami... gonosz?

– Courtney, néha – próbáltam elviccelni a dolgot.

– Nem ilyesfajta gonoszra gondoltam, hanem igazira. – A hangja remegett. – Hiszel az igazi gonoszban?

Még soha senki nem kérdezte meg ezt tőlem, de tudtam a választ.

– Igen. Hiszek.

Raquel akkorát nyelt, hogy még én is hallottam, és néhány másodpercig csak bámultuk egymást. Nem tudva, hogy mit mondjunk ezután. Tudtam, hogy tovább kellene biztatnom, de annyira félt, hogy kénytelen voltam inkább meghallgatni.

– Itt mindig úgy érzem, hogy figyelnek – mondta. – Mindig. Még akkor is, amikor egyedül vagyok. Néha úgy érzem, mintha a rémálmaim ébren is folyatódnának. Késő éjjel hangokat hallok, kaparászást, és lábdobogást a tetőről. Aztán ha kinézek az ablakon, esküszöm, néha látok egy árnyat, amint befut az erdőbe. És a mókusok – láttad őket, ugye? Hogy milyen sok halott mókus van errefelé?

„– Az Evernight kiszívja belőled az életet – nevetett Raquel erőtlenül. – Ez hogy hangzik? Kiszívja az életet. Mint a vámpírok.”