Alkonyat után
1. Egy árny a messzeségben
Mi éltet az öröklétben? Elcsépelt kérdés. Ha vérszomjas vágyak feszítenek szét, és holt szíved darabokra tört. Ha a szél elfújta a szerelmet, úgy, ahogy az életet sose fogja? Akkor, de csak akkor fordul meg a fejemben, hogy talán sosem kellett volna elköltöznöm a napos Phoenixből. Immár semmi nem köt oda, mégis otthonosabbnak hat, mint ez az esőáztatott Forks. Jobb lenne, ha sose létezett volna, sőt, ha az egész Olimpic-félsziget közelébe se jöttem volna soha. Akkor most nem kéne azt utálnom, akit egyszer teljes szívemből, örök odaadással szerettem. Akkor most nem kéne azt mondanom: gyűlöllek, Edward Cullen.
***
- Bella! Gyere le, kérlek! – könyörgött Alice. Én roppant kellemetlenül éreztem magam, tekintve, hogy talpig selyemben voltam, és a koktélruha, ami a testemhez feszült, kiadta minden egyes vonásom. Bár nem volt mit takarnom, világ életemben vékony alkat voltam, egyáltalán nem volt ínyemre ez a stílus. De Alice barátnőm lelombozhatatlan lelkesedéséből kifolyólag a kényelmesnek tervezett este, koránt sem lesz az. De végül is nem bújhatok el. Így hát nagy levegőt vettem, és lebotorkáltam a Cullen-ház csodásan kialakított márványlépcsőjén. Nagyon markoltam a korlátot, hiszen ismertem magam, hajlamos voltam álltó helyemben hasra esni, nemhogy tíz centis magassarkúban. Végül szerencsésen lebotorkáltam a lépcsőn. Megpróbáltam felnézni az engem bámulók arcára, de amint megpillantottam csodálkozó, aranyszín szemeiket, rögtön lesütöttem a pillantásom. Kényelmetlen helyzet volt, hogy három tökéletes vámpír csodálattal mered rám. Éreztem, hogy arcomat elönti valami vörösség. Ha nem is éreztem volna, egy mély, medvére emlékeztető kuncogás biztosított róla. Emmett imádta, ha valamiért elpirulok. Meg kell mondanom, sokszor tettem a kedvére. Végül egy ismerős, hófehér kéz megfogta az enyémet.
- Megígértem Charlie-nak, hogy tízre hazaviszlek, úgyhogy ideje indulnunk. - Az érintésre szívem heves kalapálással válaszolt. Még most, két év elteltével sem tudtam irányítani a szívverésem. Egy apró érintés, egyetlen odaadó pillantás, és még a nevem is elfelejtettem. Ő volt az. Az én egyetlen, örök szerelmem. Edwarddal lenni egyet jelentett a tökéletes boldogsággal, a teljességgel. Bár én a mai napig nem értem, mit szeretett rajtam annyira. Hiszen, én annyira átlagos voltam. Semmi természetfölötti szépség, semmi szupererő. Sőt! Az egyetlen különleges dolog velem kapcsolatban az, hogy hajlamos vagyok még békeidőben is háborút szítani. De hálás voltam a sorsnak, hogy nekem ajándékozta ezt a gyönyörű csodát. Edward lassan kivezetett a nappaliból. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, még hallottam Alice jókívánságát.
- Érezzétek jól magatokat! – csilingelte. A hűvös esti szél belekapott Edward bronzszínű tincseibe, de az én hajlakkal bőven átitatott kontyomat nem fújta szét. Ez is mutatta Alice profizmusát. Amint hallótávolságon kívül értünk, Edward a fülembe súgott.
- Gyönyörű vagy – Arcomra olyan vörösség ült ki, hogy Emmett egy hétig kuncogna rajta. Aztán kinyílt előttem az ezüstszínű Volvo ajtaja. A lovagiasság olyan dolog volt, amiről már szinte megfeledkezett az ember, de a XX. század elején születettek az anyatejjel szívták magukba. Így az én egyetlen szerelmem is. Aztán elindult Port Angeles felé. Már meg sem lepődtem, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban halad, de nem kis rémületet okozott, mikor az országút közepén, 180-nal száguldva felém fordult, hogy egy apró puszit nyomjon a homlokomra. Idegesen szóltam rá.
- Edward, az utat nézd! – Angyalian kuncogott, és nekem minden gondolat kiszállt a fejemből. De ez így volt rendjén. Nem tudtam elképzelni egy olyan világot, ahol az én szívem ne válaszolna vad intenzitással Edward bármilyen mozdulatára. Szerettem őt, és ő is szeretett engem. Ez egy olyan ajándék volt, amire nap mint nap rácsodálkoztam. A mai nap pedig nagyon különleges, így erre ma sokszor volt (és remélhetőleg lesz) példa. Ma van két éve annak a bizonyos kirándulásnak, amitől mi hivatalosnak tartjuk a kapcsolatunkat. Persze, pontos dátumot nem tudunk mondani, hiszen a mai napig se kérdezte meg tőlem: „Leszel-e a barátnőm?”. De erre nincs is szükség. Mind a ketten, sőt, Forks jámbor népe is tudja, hogy mi egy párt alkotunk. Arról viszont, hogy hova visz, elképzelésem se volt. Hiába próbáltam nap közben Alice-ből kiszedni, vagy tőle megtudni, nem sikerült. Valami vacsorafélére számítottam, bár mindig feszélyezve éreztem magam, ha én ettem, ő pedig csak figyelt. Mikor elhaladtunk a Port Angeles tábla mellett, ismét megkérdeztem:
- Edward, hová megyünk? – Határtalan kíváncsiságomat némileg beárnyékolta az öltözékünk. Amikor legutóbb így kiöltöztünk, az iskolai bálba vitt. Nem lett volna túl kellemes élmény, ha nem a világ legcsodásabb emberével vagyok, aki mellett a pokol is Paradicsom.
- Majd meglátod – mondta szédítő mosollyal az arcán. Elég jól ismertem ahhoz, hogy pánikolni kezdjek. Ez csakis valami táncos – hasra esős mulatság lehet. Előre féltem. De nem attól, ami következik, hanem attól, ami a következménye lesz. Vagyis valószínűleg, megint eltöröm a lábam. Aztán az autó megállt a semmi közepén. Az út elfogyott előttünk. Jobbról - balról erdő vett körül. Valahogy ismerős volt a táj, de a sötétben nem tudtam volna megmondani, hol vagyunk.
- Kiszállhatsz – mondta. – Ugye nem baj, ha futnunk kell kicsit? – kérdezte fülig érő mosollyal. Megráztam a fejem. Régen nem igazán szerettem a száguldást. De már egy jó ideje nagyon élveztem, ahogy a süvítő szél az arcomba csap. Bár valószínűleg kényelmetlen lesz ebben a ruhában a hátára másznom. Hál’ Istennek ez a probléma hamar megoldódott. Amint kiszálltam a kocsiból, biztosan rögtön hasra estem volna, ha erős karjai nem kapnak el. Az átkozott cipő!
- Nem értem, Alice miért erőszakoskodott, hogy ebben jöjjünk. Mindjárt kitöröd a lábad abban a pokolfajzatban! Egyébként is, az élményt nem a ruha határozza meg. – Ettől a kijelentéstől sejtelmek kezdtek körvonalazódni bennem. Gyönyörű sejtelmek. Hálás voltam neki, hogy hagyta, hogy az autóban maradjon a cipőm. Bár a fű szúrta egy kicsit a talpam, ez nem tartott sokáig, mert a karjaiba vett, és száguldani kezdett az erdőn keresztül. Úgy suhant el a fák mellett, mint egy versenyautó. Közben szorosan magához húzott. Kíváncsi voltam a tájra, de jobban esett az arcomat Edward vállába fúrni és apró csókokat lehelni rá. Bár valószínűleg meg sem érezte gyenge próbálkozásomat. Az út nem tartott sokáig, és én élveztem, ahogy a szeretett, hűs karok átölelnek. De mikor megállt, még nem engedett el, sőt, úgy szorított magához, hogy nem láttam semmit. De nem is akartam leskelődni. Bár mérhetetlenül kíváncsi voltam, tudtam, hogy szereti, ha meglephet. Én pedig szerettem, ha örömet okozhattam neki. Még sétált velem pár métert, mikor lehajolt hozzám és a fülembe suttogott.
- Itt vagyunk – azzal talpra állított. Kinyitottam csukott szemeimet és gyönyörű látvány fogadott. A tisztás, a mi tisztásunk gyönyörű díszkivilágításban pompázott. Aranyszín fényárban úszott, mint aznap, mikor először megláttam. A fákon, égősorok biztosították ezt a csillogást. Lágy, meleg és kellemes zene járta át a füvet. Nem tudtam, honnan szól. Az földön pedig egy pléd volt kiterítve, mindenféle finomságokkal. Alattomos könnyek szöktek a szemembe. A rét látványa lenyűgözött, életemben nem láttam még ilyen szépet.
- Nem tetszik? – kérdezte Edward, észrevéve a könnyeket az arcomon. Erre is csak ő képes. Életem egyik legszebb estéjén is negatívnak ítéli a könnyeket.
- Dehogy is! – mondtam – Ez csodálatos! Gyönyörű. Nagyon szépen köszönöm – öleltem át. Keze a derekamra fonódott. Felemeltem a fejem, hogy belenézhessek az aranyszín szempárba, bár tudtam, hogy utána nem fogok tudni megszólalni. Ő is engem nézett. Ajkai nagyon lassan közeledtek az enyémekhez, aztán egy leheletfinom csókot adott. Szívem szerint, azonnal viszonoztam volna, de nem maradt elég levegő a tüdőmben még egy csókra. Így aztán mélyet lélegeztem, és beszívtam kábító illatát. Nem tudtam volna megmondani, milyen. Csak azt tudtam, nincs olyan parfüm a világon, ami azt leutánozhatná. Friss levegővel a mellkasomban könnyebb volt beszélni is.
- Szeretlek – suttogtam és lehajtottam a fejem, hogy ne lássa, ahogy elpirulok. Sokáig álltunk úgy, ölelkezve. De a csodás pillanatban hirtelen megkordult a gyomrom. Magamban átkozódtam, hogy ezek az emberi gyengeségek így tönkretesznek mindent. Edward elmosolyodott.
- Éhes vagy. Gyere! – Kézen fogott és az étellel teli pléd felé húzott. Még a fű is olyan sima volt, hogy simogatta mezítelen talpam. Először erre, aztán az ételekre csodálkoztam rá. Volt ott minden: pizza, sült csirke, torta, habos sütemény. Egy hadseregnek elegendő étel. Edward leültetett a fűre és az ölébe húzott. Nem éppen kényelmes ülőalkalmatosság, de a legélvezetesebb.
- Egyél, amit csak akarsz, minden a tiéd – mutatott körbe elegáns kézmozdulattal.
- Sejtettem, hogy ezt mind nem te fogod megenni – viccelődtem. Aztán beleharaptam egy szelet pizzába. És a dolog így folytatódott. Pizza, alma, süti, egy kis limonádé és aztán az egész újra elölről. Nem is tudtam, hogy ennyit tudok enni. Szinte mindent elpusztítottam. Közben Edward hang nélkül figyelt és simogatta a karom.
- Nem is tudtam, hogy ennyit tudsz enni – nevetett. Ha nem tudtam volna, hogy erre képtelen, akkor azt hittem volna, hogy egyenesen az agyamból olvasta ki. Angyali hangja betöltötte a tisztást. A szívembe zártam, olyan helyre, ahonnan bármikor elő tudom venni.
- Őszintén, én sem. De ma valahogy nagyon éhes voltam – mondtam és megérintettem az arcát. Óvatosan felállt és felállított engem is. A zene még mindig ment, de nem találtam a forrását. Edward táncra nyújtotta a kezét. Megrémültem. Még mindig nem tudtam táncolni sem.
- Komolyan? Itt? – kérdeztem kitágult szemekkel. Ő csak mosolygott.
- Miért ne? - aztán a lábára emelt és elkezdett velem forogni. Nem tudom, mit táncoltunk, de a bonyolult tánclépéseket nem is tudtam követni. Elmerültem a szemében, ami még szinte sosem volt ilyen gyönyörű aranyszínű. Az emlékezetembe véstem az estének minden egyes mozzanatát, minden percét, hogy aztán később előszedhessem onnan bármikor. A zene elhalkult, lágy zongoraszó kezdett kibontakozni. A szívem mélyéig hatolt, és tudtam, hogy ez Edward szerzeménye. A szemembe ismét könnyek szöktek. Csodálkoztam, hogy még miért nem folyt el a sminkem.
- Ez gyönyörű – suttogtam, de tudtam, hogy úgyis meghallja.
- Ma estére írtam – mondta, és én még jobban meghatódtam. Hideg ujjaival letörölte a könnyeket a szememből. Abban a pillanatban már nem tudtam mit mondani. A levegővétel művészetére is emlékeztetnem kellett magamat.
De ennek a felemelő pillanatnak könyörtelenül és fájón lett vége. A fák között egy árny kezdett mozgolódni. Valaki megbújt a sötétben, és azt akarta, hogy észrevegyem. De nem csak én vettem észre. Edward valami olyasmit motyogott, hogy „várhatott volna még”. Aztán mély, mézszín szemeit az enyémbe fúrta.
- Figyelj Bella, ma nem csak ezért hívtalak ide. – Kezdett nagyon rossz érzésem lenni. Valami ahhoz hasonlatos, amit akkor éreztem, mikor egyszer elhagyott az erdőben, bár akkor visszajött. De próbáltam nyugtatni magam, hogy ez biztosan csak valami képzelgés, és épp az ellenkezője sül majd ki belőle. Hagytam hát, hogy folytassa.
- Mindenekelőtt tudnod kell, hogy ami lesz és volt, az érted történt. – Itt legszívesebben módosítottam volna. Miattam. – És azt is le kell szögeznem, hogy szeretlek, és mindörökké szeretni is foglak. Te voltál, aki fényt hozott az életembe. Újjáélesztetted halott szívemet. – A múlt idő megrémített. Már nem is álltattam magam a csalárd reménnyel.
- Edward, nem értem, mit akarsz mondani. – Valójában, ha még nem is értettem, de már sejtettem. De nem hagyhattam, hogy a sejtelem beigazolódjon. A táncnak vége szakadt, a zene elhalkult. Nem maradt más, csak fájdalmas csönd. Ő se szólalt meg egy ideig. Aztán az árny ismét mozgolódni kezdett.
- Nézd, nagyon sajnálom, hogy ezt pont ma este kell elmondanom, de nekem… - torkán akadtak a szavak, mint aki nem tudja kimondani. – …nekem mennem kell. – Rám tört egy ismerős érzés, egy rég eltemetett fájdalom, amiről azt hittem, soha többé nem fog felbukkanni. Nem akartam, hogy folytassa. Már magamtól is tudtam, mit akar, a további szavak csak megnehezítették volna az elválást. Immár olyan mértékben sírtam, hogy azt semmilyen festék nem állhatta ki. De ezek már nem a boldogság könnyei voltak. Csak próbálkoztam azzal, hogy meggyőzzem a lehetetlenről.
- Nem kell elmenned, Edward! – A neve már most égette a torkomat. – Elmegyek én. Renée már úgy is hiányol. Charlie majd megbirkózik vele. Nem akarom, hogy miattam menekülj megint! – Mert nem ez lett volna az első alkalom. Bár szívem szerint azt mondtam volna, hogy előlem. Szomorúan sóhajtott.
- Bella, nem miattad. Nem azért kell elmennem. – Értetlenül bámultam rá. Egy utolsó, erőtlen próbálkozás, hogy visszatartsam, vagy meghosszabbítsam azt a kis időt, ami maradt.
- Akkor veled megyek. Azt mondtad, szeretsz. És egyszer régen azt is mondtad, hogy soha többé nem hagysz el – könyörögtem. Szinte már térdre estem a füvön előtte. Ő csak élettelenül nyögött.
- Bella – A sötét erdő mélyéről az árny ismét mozgolódni kezdett, s elindult felénk. Olyasvalaki volt, akire a legmerészebb álmaimban se gondoltam volna: Jane. Az apró lány odalépett Edward mellé, és belekarolt. A szívem fájdalmasan felsajdult. Előszele volt az elszakadásnak. A szőke vámpír angyalian édes hangon szólalt meg.
- Edward, el kell neki mondanod! – Erre szerelmem arca fájdalmas grimaszba torzult. Így még sosem láttam. Ez még annál is borzalmasabb volt, mikor ugyanaz a gyerekméretű Volturi kínozta Olaszországban, nem is túl régen.
- Hát jó, ha te nem, akkor majd én. Hiszen kell neki hagyni valami magyarázatot. – Arca olyan kedves volt, de szinte sütött róla a gúny. Vörös szemében fellángolt valami, amire nincsen szó. Valami, ami még az erdőnél is sötétebb volt. - Bella, sajnálom, hogy épp tőlem kell megtudnod, de Edward eljön velem haza. – Nem értettem a szavait. Akkor elmegy az összes Cullen? Vagy Jane fogalmai szerint mást jelent a haza?
- Hová? – vettem erőt magamon ehhez az apró szóhoz. Elnézően intett a fejével, mintha egy óvodáshoz beszélne. Én már remegtem a fájdalomtól.
- Hozzánk, Volterrába. Ott fog élni velünk. Szegény kicsi Bella, emlékszel még ránk? – Már hogy ne emlékeznék. Azon a helyen volt életem legfélelmetesebb napja. De azt még mindig nem értettem, hogy Edwardnak mi köze van a Volturikhoz.
- Miért? – rebegtem. Edward arca elsötétült, mintha azt kívánta volna, bár ne tenném fel ezt a kérdést. Azt akartam, hogy ő válaszoljon, hogy az ő szájából halljam az igazságot. De helyette Jane megvető hangja szólt csak.
- Mert már nem szeret. Te is tudod, hogy milyen kis semmi vagy hozzá képest. Ő már nem szeret téged, már engem szeret. – Szavai, mint a kés, úgy vágtak a szívembe. Nem tudtam elhinni, amit mond. Az előbb még azt mondta, hogy szeret. Vagy csak hazudott. Jó hazudozó. A szemébe néztem, hátha megcáfolja Jane kegyetlen szavait. De amint pillantásunk összekapcsolódott, lesütötte a szemét, és bólintott. Összetörtem. Akkor már a látszatát sem akartam tartani az erősségnek. Gerincemre mázsás súly nehezedett, szívem összezsugorodott. Aztán pillantásom Jane-re ugrott, aki furcsa örömét lelte a szenvedésemben. Végül én is lehajtottam a fejem, és kimondtam életem legborzasztóbb szavait.
- Értelek. Valahol mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Én nem érhetek fel vele. – Szemem Jane- re szegeződött. Tudtam, hogy ez nagy hazugság, most mégis igaznak tűnt. Edward szeme fájdalmasan siklott rám. Nem láttam, de éreztem, hogy megkövül szemében a csillogás és valami tompaság lesz úrrá rajta. A szívszaggató csendet Jane törte meg.
- Mehetünk? – fordult Edward felé. Ő csak nézett szomorúan és bólintott. Hallottam, ahogy még suttogja: „Maradj, aki vagy”. Aztán megszűnt számomra a külvilág. Nem hallottam, ahogy elmentek, de éreztem a magányt. Térdre rogytam. A könnyektől nem láttam semmit. Aztán esni kezdett. Hallottam, ahogy a vihar tépi, szaggatja a fákat. Mintha az én belső viharom lenne. A fű elázott. Én csak feküdtem ott. Tudtam, hogy most nem fog megmenteni egy nagy farkas, hogy most nem fognak rám találni. Egyedül voltam, és csak egy szó ismétlődött bennem hangosan. Elhagyott. Idővel követte egy másik. Megint. Nem tudtam megmondani, meddig feküdtem ott elhagyatottan, de tény, hogy jó sokáig, mert mire feleszméltem, már hajnalodott. Egész este fenn voltam, és csak bámultam a semmibe. A szörnyű ürességbe, a csöndbe. Mert tudtam, hogyha ezt kibírom, akkor már mindent ki fogok bírni. És túléltem. Nehezen, de túléltem. És éreztem, hogy a seb, amit rég begyógyultnak hittem, újra felszakadt. Széle tüzelt, és most nagyobb területet foglalt magába. Az egész testemet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Sziasztok!
Olvastam ezt a lehetséges könyvet is, de sajnálattal látom, hogy nem folytatódik :-( ......... pedig, nagyon örültünk volna, ha megtudjuk, hogyan is bonyolítaná a kishölgy a szálakat.
Jó lenne, ha valaki szólna, hogy legyen szíves folytatni, mert nagyon kíváncsiak vagyunk.
Előre is köszönjük!