2. fejezet: Segítség, tűz van!

  Minden a piros és a narancssárga különböző színeiben pompázik. A falakon a bíbor árnyékok folyamatosan változtatják pozíciójukat. A szobát körbeöleli a forróság, de neki még sincs melege. Hirtelen belép a szobába két szőke hajú idegen. Ők ránéznek, s arcukra először meglepettség, majd félelem ül ki. Ő nem ért semmit. Lenéz a ruhájára, és látja, az ég. Váratlanul felsikolt, majd kiabálni kezd.

  - Segítsen már valaki! Égek! Oltson el már valaki! Ég a ruhám! Segítség!

A tűz még jobban elharapódzik, a lány testén mégsem érzi a lángoló fájdalmat…

Lea zihálva ébredt fel egy ismeretlen helyen. Mellesleg a szoba gyönyörű volt. Lehetett volna akár egy öt csillagos szálloda elnöki lakosztálya is. A falak az ezüst árnyalataiban pompáztak. A függönyök, az ágynemű, a dívány, a fotel és baldachin mind a zöld különböző tónusaiban tündököltek. Az ágykeret, a székek, az asztalok, a polcok és egyéb tárgyak mind feketében ragyogtak. Nap árasztotta el a szobát, ezzel ragyogásra késztetve a sötét színben úszó tárgyak tömkelegét. Lea miután megcsodálta a szobát, csak úgy hirtelen, mint derült égből villámcsapás, ránehezült lelkére a gyász és a fájdalom sziklája. Kitört belőle a zokogás mindazért, amit elvesztett. Az ő egyetlen húgocskája, és az ő csupaszív édesanyja. Már tudta, hogy ez nem lehet álom, tudat alatt már akkor felismerte, hogy ez az igazság, amikor meglátta azokat a rondaságokat. Fél órán keresztül itatta az egereket, amikor léptek zajára lett figyelmes. A szobában két gyönyörű személy jelent meg, egy fiú és egy lány. Mindkettőjüknek szőke hajuk és fekete íriszük volt. A férfi közelebb lépett hozzá és aggodalmas tekintettel fürkészte Lea sírástól kipirosodott arcát.

  - Jól vagy? - kérdezte zengő hangon.

Leának minden átmenet nélkül eszébe jutott, hogy ugyanez a két ember volt ott vélhetőleg tegnap a szülei szobájában, és az álmában. Csinos kis arcán düh futott át. Már rég tehette fel a kérdést a kedves idegen, mert furcsálkodva nézett le rá.

  - Nem igazán.

Lea fogta magát, átgördült az ágy másik részére, felállt és odasétált az ablakhoz, majd kinézett rajta. Egy csodálatosan szép kert látványa fogadta. A világ összes színében pompázó virágok sokasága virított. Fák százai ringatóztak a reggeli szélben. A kert közepén egy aranyos tavacska foglalta a helyet. Ülőhelyek is voltak ám! Ezek sziklába és fába vájva tárták ki magukat. Egyszerűen mesés volt. A lány száját egy halk „Ó” hagyta el. Erre a szőke hajú fiatal nő arcán - aki a szoba végében kucorgott - önelégült mosoly tűnt fel. Lea még egy ideig ácsorgott, és bámészkodott majd megfordult s érdeklődve nézett a férfi felé. Ő egy ideig, habozott majd bele kezdett.

  - Nem tudom, hogy emlékszel- e a hajnali eseményekre…

  - Arra, hogy azok a dögök megölték a kis húgomat és az édesanyámat?! - kérdezte megütve a magas C-t. A dühtől fújtatva közeledett a kb. 190 cm magas férfihoz. Vadul villogó szemekkel nézett fel. - Erre kíváncsi? Emlékszem-e, ahogy ott feküdtek vérben fürödve? Maga szerint ez egy olyan dolog, amit el lehet felejteni?

Az idegen megszeppenve nézett a pattogó lányra. Kereste, ugyan a megfelelő szavakat, de nem találta. „Annyira lökött vagyok! Hogy jutott eszembe ilyet kérdezni? Mekkora egy marha vagyok!”

  - Egyetértek! - mondta a lány.

  - Már elnézést, de miről beszélsz? - értetlenkedett a fiú.

  - Arról beszélek, amit az előbb mondtál!

  - De mit mondtam?

  - „ William, szerintem a gondolatodat, hallotta! Annyira sötét tudsz lenni néha!” - mondta gondolatban a szoba végében ülő lány.

  - Azt, hogy mekkora egy marha ön, amiért ilyet kérdezett! Azzal értettem egyet! - húzta fel az orrát Lea. - Most meg mit bámul így? Nem látott még fehér embert?!

  - De… - dadogott Will. - Jó, akkor bemutatkoznék. Én William Elward vagyok, és az a hölgy ott…- mutatott a helyiség végébe.

  - Amelia Wyman. - mondta csöppet sem kedvesen.

  - És kérdeztem? - válaszolt gúnyosan a vöröske.

  - Ez a kis pukkancs lenne egy közülünk?! - tudakolta Lia.

  - Hagyd Ameliát - jelentette ki William - mindenkivel ilyen. Nos, nem érdekel esetleg, hogy hol vagy?

  - Jelen pillanatban? - morfondírozott Lea. - NEM!

  - Jó, ha majd elviselhetőbb állapotban leszel, akkor esetleg William visszajön, és közli veled a tényeket. - szólalt meg Lia, aztán kivonult a szobából.

  - Bocsáss meg Amelia viselkedése miatt. De majd később visszajövök, rendben?

  - Nekem, aztán mindegy… - vetette oda foghegyről.

William, még egy ideig úgy állt az ágy előtt, mint egy szerencsétlen. Arca mély megbánást tükrözött. „Nem így kellett volna kezdeni, én egy idióta, vagyok. Felhozni azokat az emlékeket. Ez olyan mintha tőlem kérdeznék, hogy: És hiányzik az anyád? Erre persze én is begurulnék. Hülye, hülye, HÜLYE!” A végét már ordította gondolataiban. Lea, bocsánatkérő arccal fordult a fiúhoz.

  - Bocsánat. Nem gondolkoztam. Sajnos önző módon csak magamra gondoltam. Arra esetleg, hogy mással is történhetett ilyen… Bocsánat! - nézett boci szemekkel Willre.

„Már megint hallotta a gondolataimat. De mért csak az enyémeket? Lehet, hogy érzelmekkel van összekötve?” A lány várakozóan nézett Williamre.

  - Semmi gond.

  - De annyira rossz. A legnehezebb az, hogy ugyanezt láttam álmaimban is! - zokogta Lea. William esetlenül megölelte, a sírástól rázkódó lányt. - Mióta kerültünk közvetlenebb kapcsolatba? - szipogta. A fiú nem tudott rá mit válaszolni. Nem nagyon értette ő se a dolgot. Mire abbahagyta a sírást, William fekete inge teljesen átázott. Lea vörös szemekkel, felnézett majd elmosolyodott.

  - Köszönöm.

  - Mit? - értetlenkedett a fiú.

  - Azt, hogy tűrted, hogy itt bőgtem a válladon, mint egy kis gyerek, pedig nem is ismersz.

William nem tudott mit mondani, inkább ismét megkérdezte nem akarja- e tudni, hogy hol van.

  - De. Nos, hol vagyok?

  - Kornati-szigeteken.

  - De hát az lakatlan! - hitetlenkedett.

  - Pedig nem! - kuncogott fel Will.

  - Emlékszem… amikor elmentünk a Viktória-szigetekre… olyan szép helyen még nem voltam… egészen addig, csodálatos volt. - akadozva mesélte emlékét a helyről. A sírás újból erőt vett rajta, majd folytatta, de nem a vele történtek felidézést.         - Köszönöm, de magamra hagynál?

  - Persze.

Miután William kiment és magára hagyta, Lea az ablakhoz sétált - újra - és világgá kürtölte fájdalmát. Ordítására madarak röppentek fel az ég felé. A torkából feltörő hangok megkönnyebbüléssel töltötték el. Az ablaktól ellökve magát az ágy felé indult, de megtorpant. Minden a narancs és a piros színeiben pompáztak. A falakon a vörös minden tónusában árnyékok táncoltak. A szobát elöntötte a forróság, csak úgy izzott a levegő. Különösképpen Leának nem volt melege. Váratlanul kicsapódott a szoba ajtaja, beviharzott rajta William és Amelia. Mindkettőjüknek fennakadt a szemöldöke, szemükbe riadalom költözött. Lia csak hápogott. William pedig felvette a higgadtság álarcát. Lea nem értette, mit néznek rajta. Lenézett ruhájára, de jobban tette volna, ha nem teszi. Eszébe jutott álma. Az is ugyanezt mutatta. Hirtelen eluralkodott rajta, kiabálni kezdett.

  - Segítsen már valaki! Égek! Oltson el már valaki! Ég a ruhám! Segítség!

×POKOL×

  - Segítsen már valaki! Égek! Oltson el már valaki! Ég a ruhám! Segítség!

A lány testén újabb, és nagyobb erővel lobbant fel a tűz. A pánik a szemében szívfájdító volt. William nem tudott rá mit lépni. Lea írisze vörös színben játszott. Will átgondolta a lehetőségeket, végül arra a következtetésre jutott, hogy ennek is az érzelmekhez lehet köze.

  - Nyugodj meg, kérlek! - nyugtatgatta a fiú.

  - Legyek nyugodt?! Nyugodt? Ég a ruhám ember! Meghalt a kishúgom és az anyám! Egy Isten háta mögötti helyen vagyok! És ezek után még legyek nyugodt! Ja és mellesleg, nem érzek semmi fájdalmat tekintve azt, hogy mindenem lángol! - ordibált Lea. A tűz most fekete színben pompázott.

Amelia szeme tágra nyílt, William pedig közeledni próbált. - NE ÉRJ HOZZÁM! - visította. Felemelt kezeiből fekete lángcsóva csapott ki megcélozva a fiút. Will csak a fürgeségének köszönhette, hogy nem sérült meg. Amelia agyát elborította a vörös köd. „Hogy meri ez a kis szuka bántani az én kis Kölykömet?!”

  - Na, ide figyelj! Ha még egyszer bántani mered…

  - Én nem akartam… Bocsánat. - nézett Willre. Testén a lángnyelvek kék szint öltöttek.

  -… esküszöm, hogy a két kezemmel tekerem ki azt a csinos kis nyakadat! - fejezte be Lia.

  - TE OSTOBA LIBA! MOST KÉRTEM BOCSÁNATOT! KÜLÖNBEN IS TÉGED SZÍVESEBBEN BÁNTANÁLAK, AMELIA ELIRA WYMAN! SOSE BIRTAD HA VALAKI ESETLEG SZEBB VOLT NÁLAD! TE NAGYKÉPŰ, HÜLYE TYÚK! - kiabált teli torokból Lea. A tűz színe ismét megváltozott. Most a mélybíbor árnyalatai váltakoztak. Lia és Will lehidalva néztek a dühös lányra. A lángoló termetű szűz hangja a vége felé már morgásszerű volt.

  - Honnan tudod te Isten csapása a második nevemet?! - kérdezte magához képest higgadtan Lia.

  - Ugyan, hisz mindenkinek van második neve, ahogy neked is! - mutatott Willre. - Akarod tudni? William Erail Elward! Ti ketten párok vagytok. Titeket egymásnak teremtett a Sors! Ezt a nevetek is bizonyítja! De volt oly fondorlatos, hogy elintézte, hogy ne érezzetek egymás iránt szerelmet, de féltékenységet annál inkább! - ezzel befejezte mondandóját. A többiek lerökönyödését látva gonosz mosolyra húzta ajkait. - Nektek, fogalmatok sincs ki is vagyok én való… - mielőtt befejezhette volna a fejéhez kapott, és egy hangos ordítással elterült a földön. Testén a tűz megszűnt létezni. Lea szemében még ott lobogott, de szegény lány nem értett semmit. - Mi… mi történt? - kérdezte akadozva.

  - Semmi! - mondták egyszerre. „Kölyök, azt hiszem, sürgősen el kell mennünk apádhoz.”

  - Egyetértek. - mormolta alig halhatóan a fiú. - Mi most megyünk, addig is pihend ki magad.

Választ se várva kisprinteltek a szobából.

  - Jesszus, ez tök para volt. Már nem azért, de honnan tudta, hogy mi az igazi nevünk? - érdeklődött, kissé idegesen Lia. - Mert a szüleinken, és rajtunk kívül senki sem tudja…

  - Hé! Lassíts kislány! Ne idegeskedj! Tegnap elég volt a vihar, így is alig tudtam rendbe hozatni a kertet, a viharod miatt! - próbálta elviccelni a dolgot.

  - Will, nem lehetsz ennyire gyerekes. Komolyan, egy pávián okosabbakat mond, mint te!

  - Ez nem teljesen igaz.

  - Jajj! Te eszement barom! Ugyan olyan vagy, mint a testvér... - Lia a szájához kapott. - Nem akartam, sajnálom!

  - Semmi gond. - arcáról eltűnt az a csibészes mosoly, amit Amelia úgy imádott. - Nem ő tehet róla, hogy farkas lelkű.

Ezek után csendben rótták a folyosókat.

  - „Nem, megyünk Elward nagyúrhoz?” - kérdezte gondolatban Lia.

Will fejével nemet intett. Majd elindult az erdő felé, és váratlanul eltűnt. „ Itt valami baj van. Nem szokott csak úgy szó nélkül eltűnni.” morfondírozott magában Amelia, majd elindult a lakosztálya felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés